Táv: 21 km
Függőleges szintkülönbség: 700 méter
Tényleges szintkülönbség: 15000 méter
Idő: Királyrét - Foltán-kereszt 2:15 óra
Foltán-kereszt - Csóványos 1:30 óra
Csóványos - Nagy-Hideg-hegy 1:00 óra
Nagy-Hideg-hegy - Királyrét 2:00 óra Összesen: 6:45 óra
A túra időpontja: 2007.október 22.
Sokfelé jártam már az országban, de valahogy az Északi-középhegység nyugati bástyájaként a Dunakanyart őrző
Börzsöny mindeddig kimaradt az életemből. Ma már tudom, hogy ez hiba volt :) Az ember néha úgy érzi, hogy elege van a világból, mindenből és
mindenkiből. No én ilyenkor szoktam elmenni túrázni. Így esett, hogy az október 23-ás soknapos hétvégére is beterveztünk a Csapattal egy kis túrát.
Egyik barátom javasolta, hogy menjünk a fővárostól mindössze félórányi autóútra fekvő Börzsönybe, mert ő volt ott korábban, és tuti lesz a hely. Nekem sem kellett
több, kaptam a javaslaton és már be is lelkesedtem kellőképpen. Alig vártam, hogy induljunk!
Ősz lévén izgultunk azért, nehogy essen az eső, de végül aggodalmunk feleslegesnek bizonyult. Viszonylag szép időben
indultunk el, néha a nap is előkeveredett a felhők közül, és egyáltalán nem volt hideg. Vác után, ahogy leértünk a Duna-partra
már mindenkin kezdett úrrá lenni a túrahangulat, ami csak fokozódott, mikor megláttuk a Királyréti Erdei Kisvasutat.
Az idei szezon utolsó napjainak egyike lehetett a mai, de egy népes kisiskolás csoport lelkesen várta az erdei vonatot az
egyik állomáson. Az országút is egyre vadregényesebb tájakon kanyargott, hamar beértünk az erdőbe, ahol kerülgettük a
kisvasutat, majd néhány kanyar után előtűnt a 260 méteres magasságban fekvő Királyrét. A kedvelt túrakiindulópont
ma egész elhagyatott volt, bár a hangulatos vendéglők és padok várták a vendégeket. Gyorsan összeszedtük magunkat, mindenki
alaposan beöltözött, és nekivágtunk az erdőnek: a Királyréti-tó mellett a
kék négyzet jelzésen indultunk el. Az út eleinte kellemesen haladt a tó mellett, majd némi emelkedőbe kezdett. Ahogy egyre
beljebb értünk az erdőbe, úgy kerültek elő az őszi erdő jellegzetes színei: a legtöbb levél már sárga volt, de elvétve
előfordult még zöldellő fa is, no és persze a már vöröses árnyalatok sem hiányozhattak. Nem is tudom mikor szebb az erdő,
tavasszal, mikor minden szép zöld vagy ilyenkor. Mondhat bárki bármit, ekkora színkavalkád azért meg tudja fogni az embert
:) A könnyű erdei terep a Petőfi-forrás és a Suta-berki nyiladék után után bedurvult egy kicsit: az eddigiekhez
képest meredek, csúszos rész következett, ahol bizony jól jöttek az út menti fák. Ilyenkor hajlamosak vagyunk a "fától-fáig"
elv alapján valóban fától-fáig rohanni, csúszni, kinek épp hogyan sikerül :) A csúszkálás után elértük a Spartacus kulcsosházat,
ahol már a műúton haladtunk tovább. Néhány kanyar, egy kis emelkedő, és újból bevetjük magunkat az erdőbe: a műút élesen
jobbra kanyarodik, egyenest be lehet törni az erdőbe, viszont a túristajelzés e két lehetőség között halad tovább: fel kell
kapaszkodni a meredek és keskeny sziklafalon, amelyről felsejlik egy kevéske kilátás a Börzsöny déli felére, majd az
erdőben kapaszkodunk tovább, egyre csak feljebb és feljebb, magunk mögé utasítva kaptatót, hegygerincet, kidőlt fákat,
mindent. Amint kiérünk a fák jótékony takarásából a gerincre, pompás kilátás nyílik a szomszédos Saj-kút bércre, de
ugyanakkor megérezzük azt a hihetetlen szelet is, ami ma egész nap fújt. Nem tudom miért, de valahogy jól esett egész nap
ebben a még elviselhető szélben gyalogolni... No még pár lépés, és előttünk már látszott a nagy fakereszt és a tisztás, amit
Foltán-keresztnek hívnak. A 700 méter magasan fekvő rét padjai igen csábítóak, nem is beszélve azokról az
ismeretlen jótevőkről, akik otthagyták a tűzrakó helyen a grill-ökör sütésére alkalmas, faragott husángokat... jaaaaj, de
oda is ültünk volna, már csak az ökör hiányzott a nyársra és máris lehetett volna forgatni a husit... de mielőtt elkapott
volna minket az ízek kavalkádja, továbbindultunk a kék jelzésen, hiszen még messze voltunk a céltól. Még hátra volt 238
méter leküzdendő magasság: a terep ezt nem felejtette el az orrunk alá dörgölni, mert egy alapos emelkedővel indítottunk.
A tetőről a gerincet követve haladtunk, majd újabb emelkedők tették próbára az erőnket. Előttünk nem sok minden látszott,
de az mindenesetre sejthető volt, hogy már csökken a domboldal, tehát valahol itt kell már lennie a csúcsnak! És akkor
megpillantottuk a fák között, előttünk a mindennél magasabb betontoronyt, ami a Csóványos (938 méter) csúcsán tör
az égbe, hogy a kellően merész kirándulók számára, akik le tudják küzdeni ellenérzéseiket és megmásszák a torony vaslétráit,
pompás körpanorámát nyújtson minden irányba. Mikor mi fent voltunk, elég erős szél fújt odafent, ezért az ember inkább
szorongatta a korlátot, mintsem a tájban gyönyörködött, de azért a kilátás önmagáért beszélt. A toronyból déli irányba
láthattuk a Duna-kanyart, Vácot és egyik korábbi kirándulásunk állomását, a Pilisben magasodó és a
Duna-kanyarra egyedülálló kilátást nyújtó Prédikálószéket. Tőle keletebbre újabb hegyek magasodtak, melyek oldalába
kisebb-nagyobb települések kúsztak fel az őszi szinekben pompázó erdők közé:
Miközben a tájat néztem és próbáltam fényképezni, párszor odébbrakott a szél. Nem volt hideg, de hihetetlenül erős volt,
úgyhogy igencsak kellett kapaszkodnom... de ha már így "arrébb kerültem", akkor gyorsan körbenéztem a másik oldalon is,
hiszen nem tudhattam, meddig engedi a szél, hogy itt legyek :)))
Mint Magyarország majdnem legmagasabb pontjának a tetején, kint lebegett a korláton a magyar zászló, de nem sokáig
tűnődhettünk benne, mert az iszonyatos szél arra késztetett minket, hogy visszabújjunk a viszonylagos fedezékbe. Lemásztunk,
vissza a többiekhez, majd melegedés gyanánt útra keltünk a következő célpont felé: a közös piros-kék jelzésen ereszkedtünk
le a Csóványos másik oldalán, ami még így lefelé is sokkal meredekebbnek tűnt, mint a másik oldal. Hatalmas sziklák mellett
haladtunk, és néha-néha felsejlett a fák között az előttünk elterülő völgy túloldalán magasodó Nagy-Hideg-hegy, ami
kedvelt túrista- és síközpont. Miután leereszkedtünk a két csúcs közti völgybe, nekiindultunk toronyiránt a hegyoldalnak.
A meredekségéből adódóan kitűnő szánkópálya lehet télen! :) Pár perccel később már a 864 méter magasan épült túristaház
teraszán üldögéltünk, a sípálya mellett. Kellemesen sütött a nap, fújdogált a szellő, úgyhogy rápihentünk a még előttünk
álló szakaszra. A terasz melletti rét aljában zöldellt-sárgállott az erdő, majd négy óra felé el-eltűnt a nap is. Ekkor már
jónak láttuk útnak indulni, mert az ég alja is egyre sötétebb lett. A lefelé vezető piros út először az erdőben vitt, majd
réteket szeltünk át, visszatértünk a fák közé és végül egy nagyobb erdei úton ereszkedtünk le Királyrétig. Mire visszaértünk
a parkolóba, majdnem teljesen ránksötétedett. Mindenki jóleső fáradtsággal ült be a kocsiba... dejót fogunk ma aludni!