Felkai-völgy - Lengyel nyereg - Rovátka - Nagy-Tarpataki-völgy
Táv: 20 km
Függőleges szintkülönbség: 1290 méter
Tényleges szintkülönbség: 2700 méter
Idő: Stary Smokovec - Sziléziai-ház (Felkai-völgy): 2:15 óra
Sziléziai-ház - Lengyel-nyereg: 1:45 óra
Lengyel-nyereg - Rovátka: 1 óra
Rovátka - Zbojnicka-ház: 2 óra
Zbojnicka-ház - Hrebienok: 2 óra
Hrebienok - Stary Smokovec: 0:45 óra
Összesen: 9:45 óra Figyelem! A Lengyel-nyeregre vezető zöld út és a Rovátkárn
átvezető kék út november 11. és június 15. között ZÁRVA van!
A túra időpontja: 2010. augusztus 20.
Fantasztikus napsütésre ébredtünk, az előző éjszakai utazás fáradalmait azonnal elfelejtettük, amint kinéztünk szobánk
ablakán. Az égen egyetlen felhő sem volt, ragyogott a Nap, mi pedig a hegyek lábánál reggeliztünk. Úgy gondoltuk, a hosszú hétvége talán leghúzósabb
napja áll előttünk, így alaposan bereggeliztünk, miközben az utolsó pillantásokat vetettük a térképre. Nem semmi lesz, gondoltuk. A következő percben
már nem is aggódtunk ezen, annyira gyönyörű volt a reggel: a Nap már félig-meddig felszárította a reggeli párát, a csúcsok körül kristálytiszta volt
a levegő, a völgyben pedig kezdtek előbújni Poprad házai a párából...
Az első megpróbáltatás az volt, hogy megtaláljuk Stary Smokovecben a sárga jelzést és elhagyjuk az autót. A város közepén, ahol a főút közel
180 fokot kanyarodik és el lehet indulni a Hrebienok felé, az a helyes irány. A parkolásért mindenhol fizetni kell, úgyhogy mindegy, merre próbálunk
szerencsét. A parkolóból toronyirányt elindulva hamarosan táblákba botlunk. A TANAP, a Tátrai Nemzeti Park gondozásában lévő túristajelzések
végigkísérnek minket: végig jól felfestett és kitáblázott utakon haladunk, azonban azzal érdemes számolni, hogy a táblákon jelzett idők tartásához
azért menetelni kell. A sárga jelzés negyed óra alatt kivisz minket a városból, és egyből beérünk az erdőbe. Pontosabban beérnénk, ha a pár évvel
ezelőtti hatalmas vihar nem pusztított volna el mindent... amerre nézünk, még mindig gyökerestül kifordult fák, félbetört fatörzsek. A legtöbb helyen
nem is takarították el a pusztítás minden nyomát. Furcsa érzés, hogy valaha itt zöld erdő állt... az út csalóka, mert nem tűnik vészesnek, de szép
csöndben faljuk a kilométereket és a szintkülönbséget is. Hamarosan azt érzem, fáradok, pedig egyáltalán nem tűnik meredeknek a terep. De az. A
reggeli napsütés egyre erősebb lesz, jólesik beérni az árnyékot adó fenyőfák közé. Újult erőt ad a fenyők friss illata és az a nagyon puha (és a
Tátrában ritka) tűágy, amin sétálhatunk. Az út most már a fák között kanyarog, megjelennek az első nagyobb kövek is, a fenyők pedig egyre alacsonyabbak
lesznek. Az ide-oda kanyargás közben már feltünedeznek a csúcsok, az út mentén pedig szamócába botlunk! Hamarosan találkozunk a zöld jelzéssel, és
innen már csak negyed óra az első pihenőhely, az 1676 méter magasan fekvő Sziléziai-ház (Horsky hotel Sliezsky dom). A szállót idén felújítják,
így csak a büfé része üzemelt. A szálló mellett a nap első csodájának vize fodrozódik: a Felkai-tó zöldes tükrét a kellemes szellő mozgatja,
a tó hihetetlen tiszta vizében érdekes formájú kövek fürödnek. Idilli környezet egy kis elemózsia elfogyasztásához. A tavat körbe lehet sétálni, de
az igazi látványosság a tó hátsó felében vár ránk: a tó vizét tápláló patak a Kvetnica felől hatalmas vízesésben zuhan alá. A zöld jelzésű túristaút
szépen egymás mellé rendezett kövekből áll, sőt, még kényelmes lépcsőket is kialakítottak, így nem jelent különösebb gondot a vízesés tetejére
való feljutás. Innen visszanézve nem csak a tavat és a Sziléziai-házat látjuk, hanem a Tátra előtt elterülő völgyet és a nagyvárosokat is. Igazán
szemet gyönyörködtető látvány!
A java azonban még csak most jön: a kirakott út enyhén emelkedik, egyre magasabb csúcsok között bojongunk, és közben nem szabad megfeledkeznünk arról
sem, hogy a Magas-Tátra legmagasabb csúcsa, a 2655 méter magasra törő Gerlachfalvi-csúcs tövében sétálunk. Ahogy fordul a nap a délutánba, úgy
jelennek meg a 2500 méteres csúcsok között az első felhők. Izgalmas formákat produkálnak a csúcsok úgy, hogy egy részük a felhőkbe vész... egy kisebb
kaptató után az út befordul az egyre szűkülő völgybe, és megérkezünk a Dlhé-tó partjára. Az ég kék, a sziklafalak szürkék, a tó vize pedig
mélyzöld... mindent feledtető érzés ott állni a tó partján, mintha egy idilli szigetre csöppentünk volna. Csend, nyugalom és szépség. Ez a hely a béke
szigete. Egy fénykép erejéig "bemászom" a tóba, észre sem veszem, hogy vízben állok, annyira tiszta a tó. Innen már látszik, hova is tartunk: a völgy
felső részén apró fekete foltok mozognak a szürke hegyoldalban, igen, ők a túrázók, tehát arra megyünk majd mi is. Van még mit megtenni... a terep innen
már nehezebb, egyre komolyabb az emelkedés és egyre hangosabb a lihegés is... a szépen kirakott kövek el-elmaradnak, először nagyobb kavicsokon, majd
apró és eléggé csúszós törmeléken kell felfelé kapaszkodni. A végén kifejezetten nehézkes a biztos járás, így komoly segítség egy jó túrabakancs. A
völgy utolsó attrakciója egy láncos, sziklamászós szakasz, amivel felkapaszkodunk a Lengyel-nyeregre (Polsky hreben). Megérkeztünk a
Felkai-völgy (Velicka dolina) tetejére! 2200 méter a tenger szintje felett. A nyergen sokan pihennek, nézelődnek: mindkét irányba pazar kilátás
tárul elénk. Visszafelé a Poduplaszki-völgy (Bielovodská dolina) és benne a Fagyott-tó (Zamrznuté pleso) zöldell, a távolban a
nagyvárosok, míg az ellenkező irány is tartogat szépségeket: közvetlenül alattunk újabb tó hívogat, míg a háttérben a Tengerszem-csúcs (Rysy)
magasodik (ez lesz a másnapi túránk célpontja).
Innen többfelé is mehetünk tovább, mi a zöld jelzésen indulunk lefelé, de a nyereg tövében jobbra fordulunk és a kék jelzésen haladunk tovább. Az út
eleinte könnyű, majd a következő
hágó tövében meredeken emelkedni kezd. Az apró köves törmeléken nem könnyű a járás, de félúttól kezdve jönnek az igazán "nagy kavicsok" és a láncos
mászás. A bátrabbak lánc nélkül is fel tudnak itt kapaszkodni, de nagy élmény a láncokkal való mászkálás is! Két lánc közül is választhatunk: az egyik
a klasszikus mászásban segít, a másikkal viszont óriási sziklalépcsőket kell leküzdeni. Így vagy úgy, egy kis kerülgetés után (sokan vagyunk itt fent
ilyenkor nyáron és kicsit feltorlódott a tömeg a láncoknál) felérünk a mai túra legmagasabb pontjára, a 2290 méter magas Rovátka (Prielom) nyeregre.
Magán a nyergen épp elfér 10 ember, így sokat nem tudunk nézelődni, de innen is két völgyet látunk egyszerre: ahonnan jöttünk és a Nagy-Tarpataki-völgyet
(Velka Studena dolina). Szerencsére még mindig szép időnk van, így mind a két völgyből sokat látunk. A Tátrára jellemző, hogy még a szomszédos völgyekben
is lehet teljesen másféle időjárás, de ma ettől egyáltalán nem kell tartanunk... szemben, a völgy közepe táján már látszik a menedékház, de később kiderül,
hogy akármilyen közelinek is tűnik, innen bizony még majdnem két óra gyaloglás a ház. A gerincről elég meredeken ereszkedünk, és bizony vigyáznunk kell,
nehogy megcsússzunk és egy-egy lépés nagyobbra sikeredjen a tervezettnél. Elég gyorsan ereszkedünk, alig fél óra alatt lent is vagyunk a völgy fenekén.
Az egyik kő mellett megtorpanunk, ugyanis a Tátra egy aranyos lakója áll mellettünk: a mormota. Hárman vannak, gyerekekhez méltón vidáman játszanak
egymással. Egyikőjük nem igazán félénk, ki-ki kukucskál az üregből és pár méterre közel merészkedik hozzánk. Szimatol, körbenéz, visszaszalad és eltűnik
az üregben, majd ismét kidugja az orrát és odaszalad hozzánk. Igazán barátságos teremtés.
Kicsit még kerülgetjük a sziklákat, átkelünk a patakon, még pár kanyar és végül megérkezünk az 1960 méter magasan fekvő Zbojnicka chata névre
keresztelt menedékházhoz. Elég sokan vannak, de azért sikerül egy fél asztalra szert tennünk. A hőmérő 9 fokot mutat, fúj a szél, úgyhogy igencsak
elkél a napsütés. A ház melletti nagy sziklán most is sokan nyüzsögnek, igazából csak innen lehet kommunikálni.
A túrázok lassan visszafelé indulnak, így teszünk mi is, mert messze még a cél. A kék jelzést követve indulunk el a Nagy-Tarpataki-völgyben:
miután megfigyeltük a zergéket a menedékház névadó tavának, a Hosszú-tónak a partján, egy komolyabb ereszkedést követően átkelünk a
Tar-patakon és az égbe törő csúcsok között ereszkedünk vissza a zöld övezetbe. A csupasz sziklákat egyre több
helyen váltják fel a kis cserjék, majd az egyre nagyobb fenyők, és végül, mire a Nap kezdi bearanyozni a hegycsúcsokat, addigra visszaérünk a
fenyőerdőbe. Keményen haladunk előre, lassan beérjük a sorban utolsó hegyet is, ami azt sejteti, hogy lassan közeledünk a völgy szájához. A fák között
pihenőhely sejlik, és itt érjük el a Tátrai Magisztrálét. A pirossal jelzett körúton jobbra indulunk el, a séta itt már kellemes, kavicsos úton
haladunk. Jó félórányi járásra érjük el Hrebienokot, ami a téli sportok egyik központja. Stary Smokovecből felvonó jár ide fel, de ilyenkor este
már nem jár. Szépen kiépített út vezet vissza a városba, amelyen ha lemegyünk, épp a parkolóba érünk.
Fárasztó, de nagyon szép és élményekkel teli nap van mögöttünk. A mai nap 3 völgyben jártunk, két gerincet másztunk meg és majdnem 3 kilométernyi
szintkülönbséget győztünk le! Szerintem megérdemeljük a sztrapacskát vacsorára!