Góré túraoldala - Cellon-Stollen és Steinbergerweg Klettersteig
 
2022100.24.115.215#2022#05#24#14#33

Magyarország
 
Magashegyi túrák
 
Via ferrata
 
Vizi extrém sportok
 
 

Steinbergerweg Klettersteig
Régió: Gail-völgye (Gailtal), Karintia (Kärnten), Ausztria
Nehézség: B/C
Táv (steigek): 180 + 880 m
Táv (össz): 8,2 km
Szintkülönbség Cellon-Stollen: 110 m
Szintkülönbség Steinbergerweg: 250 m
Függőleges szintkülönbség (össz): 900 m
Teljes szintkülönbség (össz): 1800 m
Idő Cellon-Stollen: 30 perc
Idő Steinbergerweg: 1 óra 40 perc
Idő (össz): 5,5 - 6 óra
A túra időpontja: 2011. augusztus 10.

A parkoló GPS koordinátái: 46°36'12.6"É, 12°56'41.6"K
A Cellon beszállás kb. GPS koordinátái: 46°36'21.8"É, 12°56'35.6"K
A Steinbergerweg beszállás kb. GPS koordinátái: 46°36'31.8"É, 12°56'13.6"K

A Steinbergerweg tulajdonképpen két ferratat is rejt magában, és mindezt megfejeli azzal is, hogy egy kis "barlangi mászással" szinesíti ezt a túrát. Gondolhatjátok, hogy a barlangász szívünket ez mennyire felpezsdítette, alig vártuk már, hogy induljunk! Igazi különleges csemegének ígérkezett a mai nap!

Az első "kihívás" a kezdőpont megtalálása, ugyanis nincs agyontáblázva az út. Autóval a Gailtal és Lesachtal találkozásánál fekvő Kötschach-Mauthent kell megkeresnünk, erre leginkább a Villachtól Olaszország felé tartó A2 autópálya felől jövő B111 út a legalkalmasabb. A városban a Plöckenpaß / Italien kiírást keressük, ill. a B110 főutat. Alighogy kiérünk a városból, rögtön indulunk is felfelé, az út éles fordulókkal kanyarog az Ausztria és Olaszország közötti átjárást biztosító Plöckenpaß - vagy a hágó másik oldalán élők által Passo di Monte Croce Carnico-nak nevezett hágó legmagasabb pontja és egyben a két ország határa felé, ami bizony 1357 méter magasan fekszik. Kövessük a főutat egészen a határig: miután átmegyünk egy hosszú alagúton, még a határ előtt forduljunk balra, vissza az alagút melletti parkolóba. Ragyog a nap, rengetegen másznak az út mindkét oldalán. A hágó igazi mászó paradicsom, nem csak a steigek szerelmeseinek...

A mi utunk a parkoló bal oldalán, az alagút mellett kezdődik, piciny sárga tábla jelzi az irányt. Felmászunk az alagútra, majd rövidesen beérünk a szemközti hegyoldal erdővel borított, meredek oldalába. Kövessük a Cellon-Stollen ferrata tábláit, ill. egy darabig a Geotrail nyilak is a helyes irányt mutatják. A hegyoldal hamar komoly meredekségűvé válik, szinte 45 fokos az emelkedés! A terep kaptatós, sokszor köves, a jó túracipő és a lelkesedés nélkülözhetetlen! Igazán nem lehet okunk a panaszra, fantasztikus napot fogtunk ki, az égen sehol egy felhő, így az erdő is csak részben véd a meleg ellen. Hamar kiizzadunk :) Ejha, ennek így fele sem lesz tréfa! Kicsit elgondolkoztam magamban, hogyha ilyen az első pár méter, akkor milyen lehet a többi 900? :) Jó negyed órája jöhetünk, mikor elválik utunk a Geotrailtől: balra kell fordulnunk, majd kb. 5 percnyi séta után elérünk egy sziklafalhoz, amiben egy kisebb "odú" bújik meg. Itt kezdődik az első ferrata, a Cellon-Stollen. Igazából itt folyamatosan keresztezzük a határt, most éppen Olaszországban vagyunk. Erre a steig minősége utal, ill. a táblákon azért megjegyzik, hogy az osztrák mászó egyesület nem gondozza ezt a steiget...

Azért aggodalomra nincs semmi ok, nem lesz olyan vészes... mi felvettük a felszerelést itt, mert nem tudtuk, később lesz-e rá mód. Az első méterek semmi meglepetást nem tartogatnak, gyakorlatilag egy nyiladékban kell felkapaszkodnunk, de nagyon jók a lépések (A/B). A biztosításnak szánt drótban nagyon ne bízzunk, ugyanis meglehetősen bőre szabták, így egy esetleges megcsúszásnál komolyan nem véd. Pár lépés, bemelegítésnek épp elég, a hasadék tetejénél viszont egy újabb bozótos fal és egy lyuk vár minket. A
bejárat melletti tábla arról tájékoztat, hogy az első világháborúban itt harcoló katonák 1916-ban alagutat vájtak a sziklafalba, ami lehetővé tette a számukra, hogy közlekedni tudjanak a hágó és a Cellon-vállon állomásozó osztrák állások között. Később, 1986/1987-ben ebben az alagútban alakították ki a Cellon-Stollen ferratat, majd megnyitották a nagyközönség előtt. Az alagút 183 méter hosszú (minden tiszteletem azoké, akik 90 évvel ezelőtt mindezt kivájták...), és ezen a rövid távon nem kevesebb, mint 110 métert emelkedik! Első pillantásra nem tűnik vészesnek az alagút, de az első méterek után izgalmasabb lesz! Odabent nincs teljesen sötét, mert a jobb oldalon kis "ablakokat" vájtak a falba, ahonnan nem csak szép a kilátás, de némi fény is bejön. Mindenesetre mi örültünk neki, hogy a barlangász sisakon fent maradt a lámpa... (szerintem egyes helyeken nagyon kevés fény jut be a barlangba, ezért mindenképp ajánlott egy fejlámpa!). Mivel az alagút a hosszának kétharmadát leküzdi szintben, így a rövid kezdeti vízszintes szakasz után állandóvá válik a meredek felfelé mászás. A lépések nagyon jók a sziklában (B), de sokszor igen nagyokat (magasra) kell lépni. A legtöbb helyen U vasak is segítik a mászást, és idebent a drótban is nyugodtan lehet bízni. Nem kell túl nehéz mászásra számítani, a környező "kaland-irodák" családi túráklat szerveznek ide. Ugyan odabent kellemes hűvös van, de azért csak megizzaszt minket is a félfüggőleges fal. Egész különleges érzés sötétben mászni, s a hely hangulata is megfogja az embert. Felfelé menet azon gondolkodom, milyen lehetett itt katonaként küzdeni, főleg télen, hóban-fagyban. A szerencsétlenek itt mászkáltak föl s alá, akár naponta többször is, a mínuszokban...sorra hagyjuk el a kis ablakokat, kanyargunk is jobbra-balra, majd következik egy nagy S kanyar: először balra fordulunk, majd két méter után jobbra, de mindeközben felfelé is megyünk, olyan a hely, mint egy jól kitekert csigalépcső! Azért ilyen helyeken nem mindennap jár az ember! Ez már az alagút utolsó harmada, a fal talán még meredekebb lesz, de az U vasak miatt egyáltalán nem nehéz a mászás. Magunk mögött hagyunk még pár ablakot, és már látjuk a fényt ama bizonyos alagút végén... odafent kellemes huzat van, de amint kiérünk, megcsap minket a déli nap melege. Menjünk visszaaaa! :) A steignek még nincs itt vége, maradt még egy utolsó mászás, gyakorlatilag néhány lépéssel fent is vagyunk a Cellon-vállon. Felirat egy szál se, egyetlen piros-fehér jelzést találunk hanyagul az egyik kőre festve. Balra indulunk, érdemes a panorámát megnézni, egyszercsak egy határkövet találunk. Egyik lábunk osztrál, másik olasz földön van! :) Aki ezzel a steiggel beéri, itt visszamehet a hágóra, aki viszont belelkesedett, annak kötelező a piros jelzésen a steignél jobbra fordulni! Hiszen még csak most jön a java!

A most következő etap bizony túrázás lesz: eleinte csábosan kanyarog az ösvény, majd hamarosan a sziklák és kövek birodalmába érünk. Óriási kövek hevernek mindenhol, ezek között illetve ezeken át kell lépkedni. A jelzéseket kutatjuk, viszonylag ritkán vannak, de látszik már, hova kell menni! Közben egyre alacsonyabbak lesznek a kis fenyőfák, majd végleg eltűnnek, és már csak fű marad a helyükön, később az se... ha felértünk a sziklafal tövébe, akkor választhatunk: ha balra indulunk, akkor a Weg ohne Grenzen nevű ferratan át kapaszkodhatunk fel a csúcsra. Erről nyilatkozni nem tudok, de mindenhol azt írják róla, hogy nehéz (D). Ha viszont jobbra fordulunk, akkor a Steinbergerweg felé vezet az út. Az előttünk álló "falra" még fel kell kapaszkodnunk, de utána már csak vízszintesen megyünk, pár perc, és elérjük a mai második ferrata beszállási pontját. Az út a Cellon-Stollen tetejétől idáig kb. fél óra. Menet közben érdemes nézelődni, mert jobbra alattunk terül a Plöckenpaß, velünk szemben pedig pompás sziklakoronás hegygerincek magasodnak. Igazán lenyűgőző látvány!

A beszállás után a steig könnyedén indul, inkább A-snak mondható ez a rész. A drót nagyon kicsit laza, de nyugodtan bízhatunk benne, meg fog tartani. A lépések nagyon jók, sok helyen mintha lépcsőkün mennénk fel. A kezdeti vízszintes rész után enyhén emelkedni kezd a hegyoldal, de még mindig jók a lépések. Nyugodtan lehet gyakorolni a sziklán való mászást, a drót csak a biztonság kedvéért kell oda :) Lassan meredekebbé válik a terep, mi is jobban kapaszkodunk felfelé, majd visszafordulunk és vízszintesen araszolunk a hegy oldalában, újabb éles jobbkanyar, és be is értünk a vízmosásba, amit tulajdonképpen "két csúcs" határol, e csúcsok között kapaszkodunk majd fel. Errefelé azért már érdekesebb a terep, még a vízmosás alján is akad is egy kellemesebb lelépés (B). Ha beértünk, akkor bizony elfogy a drót: ez többször is elő fog fordulni, de a lépések mindenhol nagyon jók (B), mind a lábnak, mind a kéznek akadnak jó és biztonságos fogások. Ahol van drót, ott is sokszor laza és ritkásan van rögzítve, de húzódzkodásra és kapaszkodásra használható. Alapvetően felfelé haladunk, kipróbálhatunk egy-egy fogást az oldalfalakon, majd kicsit balra tartunk, felfelé és újra vissza a vízmosásba. Végül elérjük a steig utolsó részét: ismét megjelenik a drót, itt egy viszonylag keskeny peremre kell felkapaszkodni és onnan tovább még felfelé. Valószínűleg ez a steig legnehezebb pontja (erősebb B, esetleg C), de ez is inkább a kitettség, mintsem a technikai nehézség miatt. A lépések nagyon jók, egy helyen kell csak úgy átakasztani, hogy közben tartja magát az ember. Haladunk tovább felfelé, már a célegyenesben vagyunk: a tető lassan előtűnik, de azért még menni kell odáig. A lépések itt fent is nagyon jók, és a fogásokra sem lehet panasz, így kifejezetten élvezet a mászás. A drótok egyre hosszabbak, és lassan kibukunk a tetőn.

Ha felértünk a gerincre, akkor a jelzett piros úton kell haladnunk - az irányt nem lehet eltéveszteni, mindig csak felfelé! :) Ha valaki a D-s nehézségű másik ferratat választja, akkor ő is ide ér fel, az utolsó méterek közösek. Az út egyre meredekebben kaptat felfelé, az út a csúcs oldalában már szerpentinszerűen kanyarog tova. A hágóért az első világháború alatt sokat küzdöttek az osztrákok és az olaszok, így ezt a gerincet is bevették. Ennek nyomaként az út mellett itt-ott hatalmas, a kősziklába vájt "lakhelyeket" látunk, amelyeknek nem csak a mérete hatalmas (egy-egy teremben akár egy nagyobb csapat is "kényelmesen" elfért), hanem az is meglepő, hogy milyen takaros kőkerítéssel vedték körül a védelmet nyújtó lyuk bejáratát, vagy éppen betonajtó zárja a bunkert. A járatokba szabadon be lehet menni, egyik-másikban világos is van, mert a szembe oldalon kis "ablaka" van a menedékhelynek. (A első világháború itteni történéseinek állít emléket a Kötschach-Mauthenben székelő Museum 1915-1918, részletesebb információ itt és itt.) A bunkereket magunk mögött hagyva kb. 15 percnyi mászás után érünk fel a Frischenkofel vagy olasz nevén Cellon 2241m magas csúcsára. Aki idáig felkapaszkodik, biztosan nem csalódik a karintiai hegyvilágban: a kereszt mellett állva számtalan sziklás és havas hegycsúcsban gyönyörködhetünk! Egészen alattunk, maga a Plöckenpaß húzódik, kicsit távolabb magasodnak a Karni-Alpok csúcsai, mögöttük pedig a Karavankák vonulata tornyosul. Egészen messze a háttérben, akár az Adria is lehet, de ez örök vita tárgya, hogy az a kékes folt a párában az valóban a tenger vagy csak a képzeletünk játszik velünk.
Ami viszont egészen biztos, hogy ha megfordulunk (mögöttünk a kereszt és az irány, ahonnan jöttünk), akkor a közelben a Gail-völgyi Alpokat (Gailtaler Alpen), mögötte a Magas-Tauern (Hohe Tauern) hófödte csúcsait látjuk:
Ugyan az élmények nagy részén túl vagyunk, hiszen felmásztunk két steigen is és már a panorámában is gyönyörködünk egy ideje, azért a kalandnak ennyivel nincs vége, ugyanis vissza is kell mennünk a parkolóba, ami alig 880 méterrel van csak alattunk... az út viszonylag egyértelmű, a piros jelzést, ill. a 147-es számú utat követve hamar magunk mögött hagyjuk a csúcsot és a Cellont, majd egy-két érdekesebb szakasz jön nagyobb sziklák között, de a terep egyáltalán nem nehéz. Kb. egy fél óra múlva érünk le a csúcs tövébe, itt már a terep is vált: egyre több a zöld, és az út is teljesen megszelidül: gyakorlatilag nincs is szükség másra, mint egy kitartó, pár órás gyaloglásra. Ezalatt megkerüljük az előttünk elterülő hegyoldalt, végigmegyünk a gerincen, majd a szomszédos hegy oldalában kanyargunk le, hogy aztán visszaforduljunk most már tényleg a parkoló irányába. A menet egy kicsit monoton, ám ezt lépten-nyomon megszakítja a Plöckenpaß olasz oldalának látványa. Menet közben azért fel-felmerül bennem, hogy nem lehetett könnyű dolog ilyen vidéken háborúzni, főleg télen, mikor minden havas és jeges volt... közben olyan félúton járhatunk, itt jön egy kicsit meredekebb ereszkedés, majd amikor már azt hisszük, hogy visszaértünk, akkor még egy kellemes erdei séta vár ránk, de lassan tényleg kibújunk a fák között, mégpedig a parkoló túlsó sarkában. A határon állva még visszanézünk a csúcsra, ahol két órával korábban álltunk...





Via ferrata Összes ferrata