Kirándulás a Budai-hegységben: János-hegy - Nagy-Kopas
Táv: 17 km
Függőleges szintkülönbség: 32m
Tényleges szintkülönbség: 700m
Idő: János-hegy - Szépjuhászné: 1 óra 10 perc
Szépjuhászné - Fekete-fej: 1 óra 30 perc
Fekete-fej - Nagy-Kopasz: 2 óra
Nagy-Kopasz - Nagykovácsi: 1 óra 30 perc Összidő: 7 óra 10 perc
A túra időpontja: 2008. október 23.
Az utóbbi években rengeteg időt töltöttem a fővárosban, de valahogy sosem jutottam el a
Budai-hegység dimbes-dombos vidékére, pedig - így utólag visszagondolva - rengeteg szép helyet és kellemes kikapcsolódási
lehetőséget biztosít ez a vidék is, ráadásul szinte ki sem kell tennünk a lábunkat Budapestről. Így a mai túránknak egyetlen
célja volt: pótolni ezeket a hiányosságokat és felfedezni a környéket!
A kezdőpont nem volt más, mint a Zugligeti libegő. A BKV üzemeltetésében lévő, 1970-ben megnyitott libegő nem
kevesebb, mint 262 méter szintkülönbséget küzd le az
1040 méter hosszúságú drótpályán. A libegő székében ülve néha vigyáznunk kell, nehogy a lábunk súrolja az alattunk
elsuhanó fák tetejét, ám ha jobbra vagy hátra fordulunk, akkor egyre inkább kikandikál a város és a környező hegycsúcsok a
fák koronája mögül. A gondtalan utazás mintegy negyed órán át tart, amikor is felérünk a János-hegy oldalába. A
libegő felső állomásától 5 percnyi gyaloglásra (na jó, kell egy kis "hegymászás", de az út nagyon szépen ki van építve)
áll a János-hegy 527 méter magas csúcsán magasodó Erzsébet-kilátó,
amely végülis először 1910-ben nyílt meg a nagyközönség előtt, és amelyet 2005-re újítottak fel mai állapotára. A 23,5
méter magas kilátótorony hat szintes, a torony közepén lévő 101 csigalépcsőfok megmászása árán juthatunk fel a legfelső,
már egész keskeny szintre, ahonnan szép időben gyönyörű kilátás nyílik minden irányba: Budapest, Pilis, a közeli települések.
Sajnos mikor mi itt jártunk, épp felhőbe és párába burkolózott a vidék, így igazából a fehér ködön kívül nem sokat láttunk.
Ennek ellenére, már maga a kilátó látványa miatt is megérte fellibegőzni a János-hegyre...
Az első lépcsőzések kellő bemelegítéssel szolgáltak a túránkhoz, ami igazából csak most kezdődik: a kilátótól a piros
jelzést követkve indultunk el az 1,1 kilométerre lévő következő állomás, Szépjuhászné felé. Az út egyáltalán nem
megterhelő, kellemes erdei környezetben haladtunk lefelé, bár az ösvényt helyenként csúszó kövek és bokáig érő avartakaró
nehezítette. A reggeli párával takarózó hegycsúcsok időközben előtünedeztek, felszállt az őszi pára és az idő is egyre
kellemesebb lett egy kis mozgáshoz. Lassan ismét a nagyvárosi élet zajait, autókat, emberhangokat hallottunk, és már meg
is érkeztünk Szépjuhásznéhoz. Szerencsénkre épp hallhattuk, amint a Gyermekvasút állomásán bemondják: "Figyelem, figyelem!
A második vágányra szerelvény érkezik Hűvösvölgy felől!" És már fordultak is az emberek a kanyar felé, ahol hamarosan
feltűnt a piros-fehérre festett mozdony! Utunkat a síneken átkelve folytattuk a Nagy-Hárs-hegy oldalában, ahol számtalan
kirándulóval találkoztunk. A hegyoldalban mindenki megtalálja a kedvére való terepet és nehézségi szintet. Az út az ősz
színeiben pompázó erdőben vezetett: a fák legtöbbje már sárga színbe borult és csak kevés helyen tartották magukat a zöld
levelek. Helyenként pedig már erősen uralkodóvá vált az ősz, és bizony a piros levelek is meg-megjelentek.
Így bandukoltunk előre, és elhagytuk előbb a Petneházy-rétet, majd az Adyliget mellett felértünk a 386 méter
magas Fekete-fej csúcsára. Az út itt már sokszor bokrok között vezetett és néha bizony bújnunk is kellett. Fönt a
csúcson büszkén lobogott a szélben a magyar zászló és az öntöttvas magassági pont. Kilátás nem igazán van innen, mert a
fák már elég magasak és kitakarnak. Miután leértünk a hegyről, kicsit nyugodtabb rész következett: autóval is járható,
vízszintes terepen haladunk, van idő kicsit rápihenni az eddigi fel-le mászásokra. Később ismét felkapaszkodunk a hegyoldalra,
és ekkor már a Kecske-hát bozótos erdeiben járunk. Ahogy eddig is, továbbra is a piros jelzésen haladunk, de ismét
kapaszkodnunk kell: egyre feljebb és feljebb érünk, amikor is olyan 450 méteres magasságban elérjük a piros háromszög jelzést.
Tőlünk jobbra már látszik a - még egyelőre távoli - végcél: Nagykovácsi. Mi mégis balra fordulunk, a legmeredekebb
emelkedő irányába és nyakunkba vesszük a Kopasz-erdő-tető oldalát. A csúcsot dél felől kerüljük, ami elég nagy
figyelmet igényel, mert a piros háromszög jelzések helyenként nehezen észrevehetőek, keresztút pedig akad bőven. A
túristaút erdőben vezet végig, hol kiszélesedve, hol pedig szűk bozótosokon keresztül. Az egyik kanyar után aztán hirtelen
feltűnik a zöld háromszög jelzés, és itt már tábla is mutatja, hogy a kilátó már csak 750 méter. Itt vár ránk egy jó
20 perces emelkedő, mire felsejlik az 559 méteres csúcs tetején az égbe törő Nagy-Kopasz-kilátó. A 32 méter magas
kilátó aljában megpihenünk, mindenki előkapja a jól megérdemelt szendvicsét. Közben a Nap is kisüt, kicsit felszakadoznak
a felhők és így hamarosan egy gyönyörű naplementét nézhetünk végig. Mire a Nap kibukik a felhők alól, addigra felmentünk
a 8 szintes faépítmény tetejére, ahonnan tökéletes körpanoráma nyílik. Nagyjából déli irányban láthatjuk Budakeszit,
Budaörsöt, magát Budapestet, a Budai-hegységet, illetve távolabb szép időben akár Dunaújvárosig is elláthatunk (a képen
mindezt jobbról balra láthatjuk):
Nyugati, északnyugati irányban Herceghalom és a Pilis vonulatai húzódnak, a háttérben pedig felsejlik Szlovákia is:
Kelet felé Budapest és a Duna-kanyar látszik, illetve az előtérben a Budai-hegység vonulatait ismerhetjük fel:
Ugyan előbújt a Nap, mire felértünk a Nagy-Kopaszra, ideje volt sietősebbre vennünk, hiszen alig egy óránk maradt, hogy
kiérjünk az erdőből sötétedés előtt. Nagyjából 4 kilométer állt még előttünk, majdnem végig az erdőben kell majd haladnunk.
A zöld háromszög jelzésen araszoltunk lefelé, és ahogy sötétedett, úgy volt egyre nehezebb nyomon követni a
túristajelzéseket a fák törzsén. Mire kiértünk az erdőből, már teljesen sötét lett, de ekkor már látszott az uticélunk:
Nagykovácsi fényei hívogattak bennünket. Már nem voltunk messze, és a terep is könnyebb lett, ahogy a dombok közötti
szántóföldekre értünk. Egyszercsak megjelentek mellettünk a házak, és bizony a zöld jelzésen beértünk a faluba.
Megérkeztünk!