Az utolsó nap ugyan már nem tartogatott különösebben veszélyes szakaszokat, de valahol az agyunk mélyén ott motoszkált a tudat, hogy ez a nap lesz mind távban, mind szintkülönbségben a leghosszabb. Ezért már hat órakor szedelődzködni kezdtünk, ami egyébként a túrázók körében teljesen normális. Mire leértünk a ház elé, hogy elkészítsük a reggelinket, sokan már útnak indultak!


A korai hegyeknek is megvan a maga varázsa: kicsit friss hőmérséklet, a Nap már küzd a reggeli felhős-párás égbolttal, de még nem látszik, miközben a környező csúcsok egyre inkább elnyerik teljes pompájukat, és egyre kevésbé látszanak csak egy sötét tömbnek. Mire felkelt a Nap, mi is elkészültünk és útnak indultunk. Mindenki kedvére volt, hogy a ház előtt vezető út nem meredek, hanem enyhe emelkedővel kezdődik. Amerre néztünk, mindenütt közepes méretű kőtörmelék, sziklafalak és csúcsok - ez a világ a zord időjárás és a puszta kő birodalma. Sehol még nyoma sincs az életnek... Pár kanyar után aztán mindenki vetkőzni kezd: a reggel kellemes meleget adó kabátok lekerülnek rólunk, ahogy az út egyre magasabbra kúszik a hegy oldalában, és ekkor már látjuk: ennek fele sem tréfa, ahhoz, hogy elindulhassunk lefelé, a civilizáció felé, előbb át kell másznunk a Miseljski konec oldalán. A terep meglehetősen nehéz, ugyanis a kövek eléggé csúsznak, és az oldal is kellően meredek ahhoz, hogy ne legyen egyszerű a hegymászás. Lassan elfogy a "kitaposott" út és itt már a ránk van bízva, merre megyünk. Nagy csúszkálások és a lecsúszó kövek hangja veri fel a csöndes reggelt, de hamarosan felérünk a gerincre. Jól esik újra vízszintes terepen állni! Közben a Nap feloszlatta a reggeli felhőket, így mindkét irányban élvezhetjük a Júliai-Alpok 2000 méternél is magasabb sziklacsúcsait: visszafelé a Kanjavec magasodik, közrefogva azt a völgyet, ahonnét jöttünk:


Kíváncsian ballagtunk át a túloldalra: vajon milyen terep vár ránk? Lehet már valamit látni, vagy csak egy újabb völgy erejéig nyílnak meg a csúcsok? Előttünk továbbra is sziklás vidék, helyenként mászni is kellett, épphogycsak maradt hely a lábunknak... Ezt a részt a Hribaricenak nevezik. Mindenfelé hatalmas sziklalapok, sziklaformák, az egyetlen változatosságot a piros túristajelzések jelentik:


Követjük a jelzéseket, néha belefutunk kisebb hófoltokba, és csak hagyjuk magunk után a métereket... Egyszercsak elfogy a plató, és ott állunk a Júliai-Alpok talán legszebb völgyének a "bejáratánál": előttünk húzódik a Hét Triglavi Tó Völgye, szlovénül a Dolina Triglavskih Jezer. A völgy, amely valójában nem hét, hanem tíz tavat rejt, geológiai túristaútnak is számít, és felső fele bőven a fák szintje fölé nyúlik. Ahogy állunk a Hribarice szélén, valahol 2100-2200 méter környékén, előttünk amerikai vadnyugatként terül el maga a völgy, amelyek fölé magasodik a 2310 méter magas Zelnarica és a 2094 méter magas Ticarica (e csúcsok a kép bal szélén magasodnak, és a középső völgyben fogunk haladni):


Miután kigyönyörködtük magunkat, indulunk tovább, hiszen bőven van még előttünk teljesíteni való táv. Az ereszkedés itt hamar megy, az út most már egyértelműbb, könnyebb a haladás és gyorsan ereszkedünk. Figyelni azonban itt is kell, mert van néhány útelágazás, ellenben tábla annál kevesebb... ha a hátunk mögött van a Hribarice, akkor kicsit nekünk jobbra látjuk a Zasavska koca nevű menedékházat. A helyes útirány nem a ház felé, hanem ehhez képest balra, le a völgy felé van (a sziklára festett feliratok nem feltétlen egyértelműek, és főleg nem vágnak egybe a térképünkkel...). Nemsokkal aután, hogy leérünk a völgybe, kezd megjelenni az élet: először csak zöld mohák és némi fű üti fel a fejét az eddigi csupasz, kopár sziklák között, majd elérjük a (számunkra) első tavat, a Zeleno jezerot. A környező hegyek szépen tükröződnek az egyébként nyugodt és igen kellemesen meleg vizű tóban, ami annyira hívogat, hogy egy frissítő arcmosást mindenképpen meg kell itt ejtenünk! A tó mellett már gazdagabb az aljnövényzet, néha cuppogunk is a nedves fűben, majd hamarosan megjelennek az apró törpefenyők is! Igen, kétségtelen, hogy kezdünk visszatérni a növények és az élet világába: megjelennek a fenyők, az aljnövényzet pedig teljes már. Ugyan még mindig sok a kő, amik üde színfoltjai a zöld tájnak, de egyre inkább az erdő uralja a tájat. A terep is könnyebbé válik, és igazából már csak kitartás kell, hogy leküzdjük az előttünk álló távolságot. Már épp kezd az ember belefásulni a monoton menetelésbe, mikor felbukkan előttünk 1830 méteres magasságban a Veliko Jezero, vagyis a Nagy-tó. A 300 méter hosszú, 120 méter széles és 15 méter mély tó a legnagyobb a völgyben található tavak közül:


A tó lelkesítő látványa hamar eltűnik, ahogy fordulunk az úttal, viszont innentől kezdve beérünk a kicsit barátságosabb, erdős szakaszba, ami az egész hátralévő szakaszon elkísér majd minket. Egyre több a túrista is, ami azt jelzi, hogy közeledünk már a kb. félúton és 1685 méter magasan lévő Koca pri Triglavskih jezerih menedékházhoz. A ház a Dvojno Jezero partján áll, ahonnan teljes kilátás nyílik a völgy felső részére is (Úristen, mi tényleg onnan, a messzi csúcsok egyikéről jöttünk??), és a tóra is. A ház körül pihenő túristák, akik jól megérdemelt szendvicseiket majszolják vagy épp a helyi sörrel oltják szomjukat. Ebédidő van, mi is megpihenünk az egyik termetes sziklán. Előkerülnek a zsákból a különféle finomságok, amiknek erőt kell adniuk a folytatáshoz. Ragyog a nap, igazi hegyi hangulata van a menedékháznak, kicsit már messzetűnőnek hatnak a mélykék ég felé törő hegycsúcsok a ház mögött... tényleg onnan jöttünk... Elnézek a másik irányba, a tó melletti lapulevélerdőben megyünk majd tovább. Az út tovább szelidül, néha túl kell jutni egy-egy magasabb kőfalon, de aztán marad a folyamatos ereszkedés. Teljesen bent vagyunk az erdőben, nem sokat látni, de a sűrű fák megvédenek minket az erős naptól. Három óra felé elérjük a tavak közül a szerintem legszebbiket, a Crno jezerot. Az 1319 méteres magasságban fekvő tó maga az idill: sötétzöld víze csakúgy ragyog a fehér sziklafalak között. A merészebbek bizony fürdenek is a tóban... kicsit olyan, mint az Ezüst-tó kincsében... már csak Winnetou hiányzik!

A mára tervezett táv utolsó szakaszához érkeztünk: a tótól tíz percnyi sétára elérjük a Komarca masszív tömbjének tetejét. Ahogy kiérünk az erdőből, egyből egy drótkötél mellett találjuk magunkat, és valahol, nem kevesebb mint 600 méterrel alattunk (!) már látjuk a menedékház tetejét. Eljött az utolsó próbatétel ideje! Ekkor hirtelen hatalmas mennydörgés rázza meg a környéket, ami kicsit gyorsabb tempóra ösztökél minket. Nem lenne jó épp itt, sziklamászás közben megázni. Az esőből szerencsére semmi nem lett, de a 600 méteres fal leküzdése jó két órát vett igénybe... eleinte könnyen tudunk haladni, mert elég jó "lépcső" van kialakítva a hegyoldalban: láncos kapaszkodók, kényelmes sziklák biztosítják a könnyű és gyors ereszkedést. Később ez megszűnik és folyamatosan ereszkedik az út, egyre lejjebb és lejjebb vezetve minket. Menet közben elérjük a Savica vízesést (Slap Savica) is, akinek van kedve plussz métereket mászni, mindenképp tegye meg ezt a kitérőt! No még néhány lépés, és elérjük a Koca pri Savici menedékházat. Ezzel tulajdonképpen majdnem teljesítettük a kitűzött célt, hiszen sikeresen megmásztuk a Júliai-Alpok több csúcsát is! De még el kellett jutnunk a ma esti szálláshelyünkre, így tovább indultunk a Savica patak melletti sétálóúton, Ukanc irányába. Közben eleredt a szokásos esti eső is, úgyhogy így utoljára beöltöztünk ezekbe a néha viccesen kinéző esőcuccokba :) Lassan elértük a Bohinji-tó partját, egyre több a kemping és a tóparton felállított sátor. Már nincs sok hátra, és rövid keresgélés után megérkeztünk szálláshelyünkre, a Hotel Pod Voglomba. El sem tudjátok képzelni, az ember mennyire tud örülni egy melegvizes zuhanyzónak...

---

Végül már csak egyetlen kérdés maradt nyitva: hogyan jutunk vissza az autónkhoz, Mojstranaba? A neten elég kevés információt találtam arról, hogy milyen buszok közlekednek a környéken, de szerencsére a helyzet egyáltalán nem vészes. A Pod Voglom előtt van épp a buszmegálló, ahonnan minden óra 45-kor indulnak (a mi ottjártunkkor legalábbis :) a buszok Bled felé. Bármelyik jó. Ezzel a busszal túl kell mennünk Bleden, és az ezt követő első megállóban, Lescen kell leszállni (a vasútállomásnál). Itt tudunk átszállni egy másik buszra, ami Kranjska Gora felé tart, ezek általában megállnak Mojstranaban, vagy legalábbis a sofőr kitesz a falu határában. Érdemes rákérdezni. Ha szerencsénk van, akkor egy óra alatt megvan a visszaút, ha nem, akkor pont az orrunk előtt megy el a második busz, és akkor két órával kell számolnunk...



Kedvcsináló

Szállásaink

1. nap

2. nap

3. nap

4. nap